Sok-sok év után régi barátnémmal újra találkoztunk. Panaszkodott, sírt, keserű sorsát emlegette, telve nehezteléssel, váddal…
Megszántam őt. Hiszen olyan jó ember, mindig másokért élt… csak jót akart… Kértem a Teremtőt, mutatná meg (a n)őt az Ő szemével…
Angyalszárnyakat láttam.
Gyengéden fogták körül, ölelték a térdre rogyót, aki lassan megmozdult, kifelé araszolt, és mint egy féreg, próbált kicsúszni az óvó szárnyak alól. Küzdött, mert a szárny tartotta, végül sikerrel járt.
Hát így.
Véd és óv,
puha tollal burkol
szeretet-meleget ad.
Vágyjuk,
meg mégsem engedjük,
mert én -üvölt bennem
én akarom!
Megcsinálni!
Megmutatni!
Hiszen a képére
teremtett…
És megyek
konokul
csikorgó fogakkal
míg összerogyik
térdem,
öklöt ég felé rázva
kiáltom:
Megcsaltál!
Elhagytál!
Hogy tehetted ezt!?
És
egyszer csak
döbbenten látom:
Megcsaltam.
Elhagytam.
Én tettem ezt.